2014. június 21., szombat

Még találkozunk... - 3. fejezet

 - Továbbra is fenntartom, hogy ez nem jó ötlet – mondta a nyomozó, miközben bekanyarodott a következő lámpánál. Hallottam pletykákat arról, hogy miután Gretchen megkínozta, évekig gyógyszereken élt, és szinte teljesen kifordult önmagából. Majdnem a családját is elveszítette. De aztán két és fél éve megszakított minden kapcsolatot a nővel, és visszatért a feleségéhez. Többé nem látogatta, és szépen lassan kezdett visszatérni az életbe. Én pedig arra kértem, önként menjen vissza arra a helyre, amit már évek óta olyan gondosan elkerült. Azt hiszem, teljes joggal mondhatta azt, hogy nem tartja jó ötletnek.
Ez volt a harmadik napom Portlandben. Valójában magam is meglepődtem, mikor Archie nem küldött haza azon nyomban, hogy kiejtettem a számon Gretchen nevét. Akkor azt mondta, bármire hajlandó, de erre az egyre nem. Kérdezzek tőle bármit, mindenre válaszol, amire csak tud, de a nőt hagyjuk ki ebből az egészből. Úgy tettem, mint aki beletörődik, de magamban még nem adtam fel. A tény, hogy nem zavart rögtön vissza Bostonba, felbátorított, és addig-addig ültettem a bogarat a fülébe, amíg bele nem egyezett, azzal a feltétellel, hogy ő csak és kizárólag a megfigyelőszobából követi az eseményeket. Nem bántam. Úgy éreztem, így legalább kapok egy kis önállóságot, némi esélyt, hogy bizonyíthassak… hogy végre szembenézhessek vele.
 - Tudom – feleltem, és kibámultam az ablakon. A környék teljeséggel ismeretlen volt, még soha nem jártam erre, és amíg az elsuhanó házakat néztem, addig sem gondoltam a rám váró beszélgetésre. Archie sem tudta pontosan megmondani, mire számítsak. Túlságosan régóta nem látta már a nőt ahhoz, hogy megítélhesse, milyen lesz a kihallgatás alatt.
Előttem az az évekkel ezelőtti pillanat lebegett, mikor jegesen kék tekintete egy másodpercre összeakadt az enyémmel. Akkor még csak tizenkilenc éves voltam, szinte gyerek. Eltökéltem magamban, hogy most már nem fogom hagyni, hogy megfélemlítsen. Ha nem válaszol a kérdéseimre, egyszerűen ott hagyom. Nem veszthetek semmit! De hiába mondogattam magamban folyamatosan, éreztem, hogy az idegesség befészkeli magát a mellkasomba, összeszorítva a szívemet.  
A biztonsági ellenőrzőpontokon gond nélkül átjutottunk. Bár nem jártam sok börtönben, ismertem már a rutint. Az őrök nem igazán vettek rólam tudomást, Archie-t viszont régen látott ismerősként üdvözölték. Ha kicsit jobban tudok koncentrálni a környezetemre, valószínűleg kikérem magamnak, hogy ennyire semmibe vegyenek, elvégre kettőnk közül én voltam az, aki egy meglehetősen fontos nyomozás közepén tartott – még akkor is, ha engem eredetileg nem állt szándékukban bevenni a csapatba. De mióta csak megérkeztünk, minden gondolatom a fejemben fogalmazódó kérdések kötötték le.
A megfigyelőszobából ráláttunk a kihallgatóra, de egyelőre még mind a két szék üres volt odabent. Mi voltunk az elsők. Most már határozottan kezdtem érezni a nyomást. Felsóhajtottam és a nyomozó felé fordultam. A szeme sötétebb volt, mint általában lenni szokott, mély árkok húzódtak alatta, mint aki nem sokat aludt az este, sűrű szemöldökét gondterhelten összehúzta.
 - Még valami jó tanács, mielőtt a Gonosz Nyugati Boszorkány színe elé járulok? – kérdeztem, és bár próbáltam elviccelni, a hangom áruló módon elcsuklott a mondat végén.
 - Jó tanácsot akar? – kérdezett vissza, és ezúttal határozottan nem volt nyugodt. – Forduljon meg szépen, és sétáljon ki azon az ajtón – intett a háta mögé, arrafelé, amerről jöttünk.
Lehúztam a szám.
 - Esetleg valami egyéb?
Zaklatottan a hajába túrt, majd mikor látta, hogy semmiképpen nem tud eltántorítani, kelletlenül azt mondta:
 - Ne hagyja, hogy megfélemlítse. Ahhoz nagyon ért. De tartsa észben, hogy most már senkinek sem árthat. Ő bent van. Mi kint.
Nagyot nyeltem, és bólintottam. Vajon miért vert ki a víz ettől a nőtől, miközben még nem beszéltem vele egy szót sem?
A kihallgató helységnek két ajtaja volt. Az egyik a megfigyelőszobából nyílt, a másik nyilván egy kinti folyosóról. Ez az ajtó most kitárult, majd belépett ő, nyomában az őrrel, és felszólítás nélkül helyet foglalt az egyik széken, mint aki már előre tudja, mi következik. Az arca nyugodt volt és hűvös, kék szemeiben elégedett fény villant. Még mindig ugyanolyan gyönyörűnek láttam, mint a tárgyalóteremben, ez pedig egyáltalán nem volt igazságos. Szőke haja fényes volt, és puhának látszott, a bőre tiszta, és halvány, rózsás, akár az őszibarack héja. Úgy viselte a kopott, kék rabruhát, mintha legalábbis a legelegánsabb estélyiben lenne, és egyáltalán nem látszott feldúltnak amiatt, hogy élete hátralévő részét egy cellában fogja eltölteni.
Soha nem tartottam magam csúnyának. A magasságom átlagos volt, nagyjából százhetven centi, barna hajam hosszú, természetes, nagy loknikkal, az alakom nőies, a bőröm talán fehérebb az átlagosnál, de nem feltűnően, ehhez képest a szemem talán túlságosan is sötét barna. Most hirtelen mégis úgy éreztem magam, mint a mesebeli mostohatestvér, aki sosem lehet elég szép. Mély levegőt vettem, és emlékeztettem magam, hogy a bent ülő nő semmivel sem jobb nálam, sőt! Egy mániákus gyilkos... aki ráadásul megkínozta, és megölte az apámat.
Ez a gondolat volt az, ami löketet adott. Szinte éreztem, ahogy a pulzusom lelassul, és egyenletessé szelídül. Tükör nélkül is meg tudtam volna mondani, hogy az arckifejezésem legalább olyan hűvös, és idegen, mint Grechen-é. Felkaptam a papírokat az asztalról, és elindultam az ajtó felé, de Archie elkapta a karomat. Mikor visszafordultam és ránéztem, elengedett, de tekintete halálosan komoly volt.
 - Ha kérdezne rólam…
 - Maga itt sincs – fejeztem be a gondolatát. – Egyedül jöttem.
Mintha egy árnyalatnyit engedett volna a feszültség a testében.
 - Köszönöm.
Megráztam a fejem.
 - Én köszönöm, hogy idehozott. Tudom, hogy nem volt egyszerű.
Azzal beléptem a kihallgatóba.

***

A mosolya fagyos volt, a tekintete akár egy ragadozóé, míg odaértem az asztalhoz, úgy figyelt, mint a madarat leső macska, izgatott várakozással.
 - Jó napot, Ms. Lowell – köszöntem, a hangom sterilen semleges maradt. – A nevem Grace McKinly.
 Lettem az aktákat az asztalra, aztán leültem vele szemben. Bármennyire is magabiztosnak éreztem magam, bármennyire is fűtött a gyűlölet, csak nehezen tudtam állni a tekintetét.
 - Ő itt van? – kérdezte, és pillantása az egyirányú üvegablakra esett.
Úgy tettem, mint aki, nem érti, miről beszél. Szépen, komótosan kinyitottam az egyik mappát, és kivettem belőle néhány fényképet.
 - Kire gondol?
 - Nagyon jól tudja – nézet rám ellenségesen, de igyekeztem nem tudomást venni róla.
 - Fogalmam sincs – pillantottam rá a papírok felett. – Egyedül jöttem.
A szája kegyetlen mosolyra húzódott, és nekem emlékeztetnem kellett magam, hogy egyenletesen lélegezzek. Nem is igazán a nő volt félelmetes. Gyönyörű, törékeny, kecses szépség, de az, ami a kék szemekben ült, ravasz volt, és halálos.
 - Ne hazudjon nekem, drágám – a hangja halkabb lett és fenyegetőbb, akár a mézzel elkevert cián. - Messziről kiszúrom, ha valaki megpróbál átejteni.
Sikerült megállnom, hogy ne pislogjak, így talán a megfeszült gerincem árulhatott el, az, hogy egy egészen apró pillanatra mozdulatlanná merevedtem. Az ajkain megjelenő mosoly most már inkább kígyót idézett.
 - Itt van, ugye? – határozottan nézett kifelé az ablakon, mintha láthatná az üveg túloldalán álló nyomozót. Pedig ha másban nem is, hát abban biztos voltam, hogy nem láthat semmit. – Tudtam, hogy végül újra eljön.
 - Nem azért jöttem, hogy cseverésszünk – mondtam hidegen, mire újra nekem szentelte a figyelmét, de azt kívántam, bár inkább máshová nézne. – Nem muszáj itt lennem – mondtam tárgyilagosan. – Ha nem hajlandó tárgyalni velem, el is mehetek, maga pedig megy szépen vissza a cellájába – nem szakítottam meg a szemkontaktust, bár erőfeszítésembe került. – Nos, mi legyen?
Néhány végtelenül hosszú pillanatig nem szólt egy szót sem, csak nézett rám, aztán ártatlan gesztussal oldalra billentette a fejét, mint egy kismadár.
 - Mit hozott nekem? – fejével a képek felé bökött.
Kiterítettem őket az asztalon, hogy mindegyik jól látszódjon.
 - Úgy hisszük, akadt egy rajongója.
 - Hol?
 - Bostonban.
Csak pár másodpercig tanulmányozta a képeket, aztán rám nézett. A hangja megvetően csengett.
 - Ez egy kontár – jelentette ki, és nem óhajtott bővebb magyarázattal szolgálni.
 - A maga kézjegyét másolja – mondtam, és a legfelső képre mutattam, melyen jól látszódott a mellkasba vésett, szív alakú sebhely.
Csak vállat vont, olyan könnyed eleganciával, melyet nem lehet tanulni. Ez vagy veled születik, vagy nem. Láthatóan nem volt túl készséges a problémám iránt, bár egy percig sem vártam, hogy azonnal segíteni fog. Nem számítottam rá, hogy mond egy nevet, de abban reménykedtem, hogy talán sikerül következtetnie a gyilkosunk jellemére. A profilozóink nem sokra jutottak a birtokukban lévő felületes információk alapján, és reméltem, hogy mivel Gretchen maga is elkövetett már hasonlót, talán meg tudja mondani, milyen típusú embert kell keresnünk. Túlságosan is optimista voltam.
Felsóhajtottam.
 - Reméltem, talán tud nekem segíteni.
Rám pillantott, a tekintete túlságosan is vidám, és szikrázó volt a helyzethez képest.
 - És mégis miben segíthetnék éppen én? – kérdezte magas, szinte éneklő hangon. Határozottan élvezte ezt az egészet.
 - Csak mondja el, mit gondol ezekről a képekről – toltam közelebb a fotókat, majd hozzátettem: - Kérem.
Nem nyúlt a fényképekért, még csak rájuk sem nézett. Az én arcomat tanulmányozta. A tekintete átható volt, mintha a bőröm, a csontjaim mögé látna, és nekem végigfutott a hátamon a hideg, felidézve annak a bizonyos napnak az emlékét a tárgyalóteremben. Kétségbeesetten igyekeztem mindenféle érzelmet letörölni az arcomról, de úgy látszott, nem végeztem elég jó munkát, mert a következő pillanatban a szeme felcsillant, mintha épp azt látta volna, amire szüksége volt. Egy másodperc alatt mozdulatlanná dermedtem, és csak egy pillanattal korábban jöttem rá, hogy felismert, mielőtt kinyitotta volna a száját.
 - Tudtam, hogy láttam már valahol ezeket a szemeket – mondta mosolyogva, lelkesen, hogy fájdalmat okozhat. Láttam, hogy a szeme sarkából az üvegablakra pillant, és egyből megértettem, mit fog tenni. Sheridan nyomozó abban a pillanatban haza fog küldeni, hogy megtudja. Láttam a lavinát felém száguldani, de semmit sem tehettem, hogy megállítsam. – Kísértetiesen hasonlít az apjára, tudja? – Gretchen minden egyes szavával, csak még mélyebbre ásta a síromat, és ő ennek pontosan tudatában volt. Épp ezért élvezte annyira. – Emlegette ám magát. Mesélte, hogy van egy lánya. Abban reménykedett, hogy így majd el fogom engedni – végig az arcomat figyelte, én pedig hiába próbáltam, többé már nem voltam ura a vonásaimnak. Minden iránta érzett gyűlöletem leplezetlenül kiült az arcomra. – Biztos vagyok benne, hogy a maga bájos arca volt az utolsó gondolata.
Elegem lett. Szó nélkül álltam fel, átnyúltam az asztal felett, elevettem a képeket, és sarkon fordultam, miközben minden rezdülésemet követte a tekintetével. Már majdnem az ajtónál voltam, mikor a hangja megállított.
 - Túl gyorsan csinálja, nem élvezi ki rendesen.
Visszafordultam, és ránéztem. Megakadás nélkül folytatta.
 - Dühből teszi, nem azért, mert évezi, és ez látszik minden mozdulatán. Ha engem próbál másolni, nagyon rosszul csinálja. Fogalma sincs, milyen a kínzás esszenciája, nem tudja, mit jelent ez – az egész arca fénylett, miközben beszélt, nekem pedig a libabőr futkározott a karomon. – Ez nem sorozatgyilkos – jelentette ki végül. – Csak egy önjelölt bosszúálló, aki Robin Hoodnak képzeli magát.

Néhány hosszú pillanatig a szemébe néztem, várva, mond-e még valamit, de hallgatott. Egyetlen szó nélkül hátat fordítottam neki, és kiléptem a szobából.  

2014. június 19., csütörtök

Farkasvér - 3. fejezet

Jake

Néhány órával később kialvatlanul, de megkönnyebbülten ébredtem. Ez volt az utolsó éjszaka, a mai már sokkal könnyebb lesz. És végre nem kell egész nap a négy falat bámulnom, Rick kienged a szobafogságból.
Kimásztam az ágyból, majd az ajtóhoz léptem. Néhány pillanatig füleltem, de nem hallatszott más, csak Kylie egyenletes szuszogása. Tehát végre neki is sikerült elaludnia. Csendesen, hogy fel ne ébresszem, a konyhába osontam és belestem a hűtőbe. Elég barátságtalan látvány tárult a szemem elé. A polcok üresek voltak, csak valami beazonosíthatatlan szendvicsféle igyekezett csendben-békésen átvészelni az örökkévalóságot. Talán ha Kylie felébredt, átmehetnénk a központba. Abban az ipari méretű hűtőben mindig van valami ehető.
Éppen ilyesmiken gondolkoztam, mikor valaki halkan kopogni kezdett a bejárati ajtón. Felkaptam a fejem, és gyorsan, nesztelenül az ajtóhoz osontam. Kylie megmoccant a kanapén, de aztán csak a másik oldalára fordult és aludt tovább. Kilestem a kukucskálón, de ahogy sejtettem csak Seth volt az, kezében valami meghatározhatatlan eredetű papírzacskóval. Bár az illatokból ítélve kaját hozott – hogy a jó isten áldja meg!
Lassan elfordítottam a kulcsot a zárban – hogy a lehető legkisebb kattanással járjon – majd résnyire nyitottam az ajtót.
 - Szevasz haver – vigyorgott rám, és meglengett a zacskót az orrom előtt. – Ha csak tegnap el nem mentél nagybevásárolni, nem hinném, hogy túl sok minden lenne a hűtődben. – És mindezt olyan hangerővel, hogy valószínűleg csak harmadfokú halláskárosult nem ébredt volna fel rá.
 - Csavard már lejjebb – suttogtam, aztán a vállam felett hátra pislogtam – Kylie még alszik. – Legalábbis bízom benne, hogy nem ébresztetted fel – tettem hozzá gondolatban.
 - Ja, bocs – kapott észbe, de már suttogva. – Na, mi volt tegnap?
Vállat vontam.
 - Semmi érdekes. – Szélesebbre tártam az ajtót és oldalt léptem. – Gyere be.
Lábujjhegyen beosontunk a konyhába és magunkra csuktuk az ajtót. Seth lepakolta a zacskót az asztalra, aztán felém fordult, szemében kíváncsiság csillogott.
 - Na, szóval mi is volt tegnap?
A „semmi érdekes” szöveget már elsütöttem, és szerintem elsőre sem kajálta meg, úgyhogy most csak felsóhajtottam, a csaphoz léptem és egy pohárba hidegvizet engedtem.
 - Ez volt talán a legrosszabb – feleltem végül a zubogó vízcsap mellett. – Az előző két napban sem akartam ennyire kint lenni, mint most.
 - Meg tudlak érteni – bólintott megértően, majd hüvelykujjával az ajtó belé bökött. – És a kis miss. Önuralom hogy viselte?
Felé fordultam és vállat vontam. Kylie furcsán viselkedett tegnap. Nem vesztette el a fejét, azt ő sosem szokta, de mintha valami fortyogott volna a felszín alatt. Ez mindenki más esetében normális reakció lett volna, tekintve, hogy milyen fényesen ragyogott a Hold tegnap, de Kylie-t még sosem láttam ilyen… ingerültnek, jobb szó híján. De ezt inkább nem mondtam Seth-nek. Kedveltem a srácot, de igazi lepcses pofájú pletykafészek volt, amihez még meglehetősen éles humor is társult. Nem éppen a legjobb párosítás, én pedig nem akart kitenni Kylie-t a csipkelődésének.
 - Jól – csak ennyit mondtam, és nem kívántam tovább forszírozni.
 - Nem is tudom, mire számítottam – a hangja gúnyosan csengett. – A kis Tökéletes semmilyen helyzetben sem veszíti el a fejét.
Nem tetszett nekem ez a hangnem, de inkább bölcsen magamba fojtottam a megjegyzéseimet, a papírzacskóhoz léptem és belekukkantottam. Vagy tíz szendvics nézett velem farkasszemet. Fantasztikus!
 - „Anyuci” csinálta – mondta Seth kérdés nélkül is, majd kivette az egyiket és beleharapott. – Azt mondta, nem akarja, hogy Kylie-val éhen haljatok.
Beth mindig gondolt mindenkire. Olyan volt, mintha mindannyiuk anyja lett volna. Valószínűleg nem véletlenül volt ő a falka alfanősténye.
Lehuppantam a székre, magamhoz ragadoztam az egyik, kupac tetején lévő szendvicset és enni kezdtem. Néhány percig nem is hallatszott más zaj, csak a zacskó csörgése, ahogy egymás után belenyúlkáltunk, és már vagy a háromnegyedét elpusztítottuk, mikor eszembe jutott, hogy biztosan Kylie is éhes lesz, ha felébred. Belestem a zacskóba. Már csak két szendvics árválkodott az alján. Láttam, hogy Seth már nyúlna is a következőért, úgyhogy gyorsan elkaptam előle, és az egészet betettem az üres hűtőbe.
 - Na – méltatlankodott, de nem törődtem vele.
 - Most te mesélj – ültem vissza az asztal mellé. – Mi volt tegnap?
Megrántotta a vállát.
 - Csak a szokásos. Úgy értem, nem történt semmi rendkívüli. A vadászokat is sikerült elkerülnünk.
Ezt jó volt hallani. A többiek mesélték, hogy úgy egy éve, Telihold idején egyre több vadász járja az erdőt, és már nem ólomgolyóval töltik meg a puskáikat. Nem lehetett tudni, hogy rájöttek-e az igazságra, vagy sem, de a körülmények mindenesetre gyanúsak voltak. Az eddigieknél is sokkal, de sokkal óvatosabbnak kellett lennünk, amikor vadászni indultunk, mert sosem lehetett tudni, nem lapul-e egy ezüstre töltött puskacső valamelyik bokorban.
Seth nyújtózott egyet, aztán ásított is.
 - Azt hiszem, haza megyek és alszom egyet. Hosszú volt az éjszaka.
Te legalább kint lehettél – gondoltam magamban kissé keserűen. Mit nem adtam volna érte, ha én is velük együtt futhatok…
Felállt, és elindult kifelé. Már éppen felálltam volna én is, hogy kikísérjem, de csak legyintett.
 - Hagyd csak, kitalálok. Viszlát haver.
 - Szia.
Kilépett és halkan becsukta maga után az ajtót, majd néhány másodperccel később a bejárati ajtót is. Aztán csak ültem a csendben. Arra gondoltam, talán el kellene mennem a központba. Beszélni akartam Rick-vel, biztos akartam lenni benne, hogy a következő hónapban már én is velük mehetek. Meg amúgy sem ártott, ha bejelentkeztem időnként, és már három napja nem is jártam arrafelé.
Visszaosontam a szobámba, átöltöztem, cipőt húztam, aztán papírt meg tollat vettem elő és lefirkantottam néhány mondatot.
Kylie
A központba mentem. A hűtőben találsz ennivalót, ha éhes vagy – Egy pillanatnyi szünet után hozzátettem: Köszönök mindent. – Gyorsan aláírtam, hogy Jake, aztán kimentem a szobából. Kylie még mindig aludt, a szemhéja néha-néha megrándult, mintha rosszat álmodna. A dohányzóasztalra tettem a kis cetlit, aztán elindultam.
Az utcára érve körül fogott a tömeg. Ezernyi különféle illat, és hang kavargott körülöttem. Gyűlöltem ezt. Ha tehettem volna, sosem mentem volna emberek közé. Leszegtem a fejem, és mereven a felrepedezett betont bámultam, miközben automatikusan fordultam a sarkokon, és akkor néztem fel újra, mikor már elmaradt mögöttem a forgalmas főutca. A kis keskeny mellékutcában elszórtan álltak a házak, a többségük évek óta lakatlan. Ez volt a központ egyik fő álcája. Semmiben sem különbözött az itt álló, jobbnapokat is látott házak egyikétől sem. Ugyan olyan málló vakolat, ugyan az a rozsdás kerítés… Az emberek nem is szívesen merészkedtek erre a környékre. Az a hír járta, hogy rablóbandák tanyáznak itt, gyilkosok, késekkel, pisztolyokkal felszerelkezve. Nos, ennek egyedül a gyilkos része fedte valamennyire a valóságot, de pisztolyok és kések helyett nekünk sokkal hatékonyabb fegyvereink voltak.
Az erdő csak alig valamivel több, mint két kilométerre terült el innen, érezni lehetett a fák illatát, még a benzinfüst ellenére is. Belöktem az egyik nyikorgó kertkaput, és felkocogtam a lépcsőn. Lenyomtam a kilincset és szembe sem jutott, hogy esetleg zárva lesz az ajtó. Nem is volt. Sosem zártuk egyik ajtót sem. Nem volt azaz utcai keménycsávó, aki hajlandó lett volna önként bemerészkedni ide. És bizonyos fokig ezt meg is tudtam érteni. Beléptem, és beleszagoltam a levegőbe. Beth itthon volt, ahogy Rick, Josh, Zara, Tommy és Nichole is. A jobb oldalt nyíló konyhából edénycsörömpölés szűrődött ki, de ahogy becsuktam az ajtót, a zajokat, mintha egy csapásra elvágták volna. Néhány pillanatnyi csönd. Beth ellenőrizte, ki érkezett, aztán hallottam, hogy újra kezdi a pakolást.
 - Régen láttalak, Jake – szólt ki, és a hangjából hallottam, hogy mosolyog.
Bementem a konyhába, hogy megnézzem, mit csinál. Háttal állt nekem, éppen valami lábost tett fel a tűzhelyre, de akkorát, amiben egy egész hadseregnek elegendő kaját el lehetne készíteni.
 - Szia Beth – köszöntem, mint egy mellesleg, aztán körbenéztem, hogy kiderítsem, mi készül. A konyha közepén álló munkapulton különböző nagyságú késeket, néhány húscafatot, meg valami maradék zöldségfélét is felfedeztem. Beth megfordult, rám nézett és elmosolyodott. Szája sarkában kirajzolódtak a vékony nevetőráncok.
 - Ne törd a buksi fejed, húslevest csinálok – mondta, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. – Kylie nem jött veled? – kérdezte, miközben egy konyharuhában megtörölte a kezét.
 Megráztam a fejem.
 - Még aludt, mikor eljöttem.
 - Nehéz éjszakátok volt? – vonta össze aggodalmasan a szemöldökét, és karba font kézzel a konyhapultnak támaszkodott. Alig lehetett több negyven évesnél, de úgy viselte a gondunkat, mintha mindannyian a gyerekei lennénk.
 - Túléltük – vontam vállat szűkszavúan, aztán másra tereltem a témát. – Rick hol van?
 - Az edzőteremben.
 - Köszi – biccentettem és kifordultam a konyhából.
 - Maradsz ebédre? – szólt még utánam.
 - Persze – feleltem, szinte oda sem figyelve. – Ja igen, és köszönjük a szendvicseket.
 - Nincs mit – mosolygott rám anyaian, aztán visszatért a főzéshez. Én meg tovább indultam a keskeny folyosón. Elhaladtam néhány szoba előtt, melyek mindegyikében egy infúziós állvány, és egy ágy alkotta a berendezést, de most egyikben sem feküdt senki. Hónapok óta nem érkeztek újabb tagok, de ez jó hírnek számított. Elvégre ki kívánna ilyen életet egy másik embernek? A folyosó végén nyíló ajtó nyitva volt, lépcső vezetett az alagsorba, amit Rick még évekkel ezelőtt nevezett ki edzőteremnek. Tompa puffanások, elfojtott morgás, és helyenként káromkodások hangjai szűrődtek fel a földszintre. Tisztán ki tudtam venni Zara hörgését, és Tommy szitokáradatát. Tehát a lánynak megint sikerül porig aláznia. Tisztasor.
 - Tommy lassabb vagy, mint egy gerincbeteg lajhár – hallottam Rick bíztató szavait, miközben lefelé lépkedtem a keskeny lépcsőfokokon. – Ésszel csináld, ne izomból!
Na igen, Tommy hajlamos volt pusztán fizikai előnyét alapul véve lebecsülni Zarát. Természetesen a lány ezt minden adandó alkalommal ki is használta. 
 - Tudod, kissé nehéz úgy logikázni, hogy közben kitöri a karomat – hallottam az elfojtott választ, majd a lépcső kanyarodott egyet és most már a saját szememmel is láthattam a küzdelem alakulását. Zara Tommy hátán ült, a fiú fél karját hátra csavarta, és jelképesen átharapta a torkát. Majd elengedte, felállt róla, és arcán földöntúli boldogsággal, csípőre tett kézzel megállt felette.
 - Még mindig béna vagy – nevetett rá, és háta mögé dobta hosszú, szőke haját. Tommy kelletlenül felmordult, feltápászkodott, aztán a sarkára ült, és összehúzott szemekkel méregette a lányt.
 - Ne örüljön a fejed, csak hagytalak nyerni.
Persze mindenki tisztában volt vele, hogy ő ilyet sosem tenne.
 - Hát persze Tommy – szólaltam meg és leléptem az utolsó lépcsőfokról – De tudod, ha minden egyes alkalommal hagyod nyerni, mikor kiállsz ellne, az emberek egy idő után azt hihetik, hogy tényleg nem bírod legyőzni. Nem ártana stratégiát váltanod.
Gyilkos pillantást lövellt felém.
 - Menj már fel Beth-hez, és nézd meg, nem vagyok-e ott!
Nem vettem komolyan. Tommy-t általában soha, senki nem vette komolyan, de láthatóan ez őt egy cseppet sem zavarta. Félmosolyra húztam a szám, aztán ránéztem a többiekre.
Rick karba font kézzel állt a fal mellett, sötét szeme rám szegeződött.
 - Szevasz kölyök – morogta, aztán ellökte magát a faltól, a terem közepére sétált, majd megállt Tommy fölött és meglehetősen zordan pillantott le rá. – Már ezerszer megmondtam, hogy gondolkozz is, miközben csinálsz valamit. Simán átharaphattad volna a torkát, mikor megcsúszott, de neked csak az volt a fontos, hogy elkaszáld a lábait.
 - Te is láttad milyen gyorsan mozgott! – pattant fel a srác, és indulatosan megvillantak a szemei. Nem szerette, ha bárki kritizálja. Igazából, ki szereti? – Nagyobb vagyok és nehezebb is, mint ő, természetes, ha lassabban ragálok!
 - És az agykapacitásod is kisebb, mint az enyém – vigyorgott Zara, és láthatóan tudomást sem vett a megugrott feszültségszintről. – Nem tehetsz róla, megértem én. Ezért is az a fránya evolúció a hibás.
 Tommy úgy fordult felé, mint egy kisebb hurrikán, torkából mély morgás tört elő. Világos volt, hogy most halálosan komolyan gondolja.
 - Nem ajánlom, hogy… - hörögte, de Rick közbevágott.
 - Én sem ajánlom Tommy – mondta nyomatékosan. – Menj fel, fürödj meg és higgadj el. – De Tommy még mindig nem vette le a szemét Zaráról. – Ez nem javaslat volt, fiam – a hangjában már egy árnyalatnyi fenyegetés is bujkált. Ajánlatos volt nem szembeszegülni vele, mikor így beszélt. Tudom, tapasztalat.
És ebben a témában Tommy-nak még nálam is több tapasztalata volt. Dühösen felmordult, aztán sarkon fordult, és mint egy tank, felviharzott a lépcsőn. Ha nem ugrom félre előle, valószínűleg engem is ledózerolt volna.
Zara megcsóválta a fejét, miközben utána nézett.
 - Érzékenyek vagyunk ma. Nagyon érzékenyek.
 - Te meg szándékosan bosszantod – villant rá Rick szeme célzatosan. – Leszel szíves nem idegesíteni feleslegesen. Semmi szükségem rivalizálásra a falkán belül.
 - Nem tehetek róla, hogy kisebbségi komplexusai vannak! – tárta szét a lány a karját. – Én csak viccelődök vele, ő meg kis híján a nyakamnak ugrik!
 - Én is tudom, hogy milyen Tommy, de te meg lehetnél kissé tapintatosabb.
 - Na de…
 - A vitát lezárom – nézett rá Rick célzatosan. – Mint már mondtam, semmi szükségem belső feszültségekre. Mert ha falka feszült, én is az leszek, és garantálom nektek, hogy nem szeretnétek engem feszülten látni. Érthető voltam?
Zara nyelt egyet, de aztán magába fojtotta, amit mondani akart, és lassan bólintott.
 - Persze főnök. Világos.
 - Helyes – aztán hirtelen felém fordult, és meglepődve konstatáltam, hogy a figyelem középpontjába kerültem. – Zara – szólt hátra a lánynak a válla felett, a hangszíne ismét barátságos volt – dolgoztasd meg kicsit a fiút.
 - Hogy mi van? – néztem rá összeszűkült szemekkel.
Zara válaszul csak elvigyorodott.
 - Gyerünk Jake, védd meg Tommy becsületét – intett fejével a kék szőnyeg felé, és még a fogait is megvillantotta a kihívás jeleként.
Valójában nem ezért jöttem, csak Rick-vel akartam beszélni, de hát, ha már úgy is itt vagyok… Akaratlanul is visszavigyorogtam, és már az esélyeket latolgattam. Az utóbbi három nap maga volt a pokol. Vagy legalábbis annak egy nagyon unalmas szelete. Tele voltam energiával, már több mint egy hónapja nem futhattam ki magam rendesen. Lerúgtam a cipőm és a szőnyegre léptem.
 - Leszarom Tommy becsületét, de téged nem ártana egy kis jó modorra nevelni – a hangom elmélyült, és karcossá vált.
 - Ezzel már anyám is próbálkozott, de mint látod, nem aratott osztatlan sikert – vágott vissza Zara, miközben lassan körözni kezdtünk a szőnyegen. 
 - Talán nem a megfelelő módszert választotta – mordultam fel mélyen, gyomorból.
Egyszerre rugaszkodtunk el, és egymás torkának estünk.


2014. június 18., szerda

A következő generáció - 2. fejezet

Az eső változatlan intenzitással szakadt, mikor – immár másodjára – lefékeztem a temető kapuja előtt. Egy viharos széllökés borzolta fel a fák lombját, és én már most fázni kezdtem, átázott ruháimban. De mindegy. Ezt most már végig csinálom!
 Felsóhajtottam, és kilöktem a kocsiajtót. A víz az arcomba csapott, de már nem törődtem vele. Ennél jobban már úgy sem ázhatok meg, akkor meg minek strapáljam magam. Felnyitottam a csomagtartót, de most már nem vettem ki az egész táskát. Csak magamhoz kaptam egy karót, egy picike tőrt – amit aztán a bokámra szíjazott tokba csúsztattam – meg egy kis fiola szenteltvizet, bezártam a kocsit, és elszántan, hosszú léptekkel besétáltam a vaskapun. Mikor azonban elértem a kripta falát, kissé megtört a lendületem. Most csak egyszerűen ácsorogjak itt és várjam, hogy a sült galamb a számba repüljön, vagy kezdjem el végigjárni a temetőt? Azért mégsem várhatok itt ítéletnapig. De lehet, hogy az a valaki vissza sem jön ide, akkor viszont logikusabb lenne legalább úgy csinálni, mintha keresném. Másrészről, ha most elmegyek, és az illető mégis visszajön, és én nem leszek itt, akkor megint ott vagyok, ahol a part szakad.
 Gally reccsent, tőlem jobbra, darabokra törve a vízcseppek kopogásának monoton hangját, mire odakaptam a fejem. Úgy látszik, mégsem kell bejárnom a temetőt. Nagyon lassan a zsebembe csúsztattam a kezem, és megmarkoltam a karót. Minden idegszálam pattanásig feszült, ahogy a sötétségbe meredtem, és csak vártam, mikor csap le végre az a valami. Én nem támadhattam, nem láttam, hol áll pontosan, csak sejthettem, hogy nagyjából melyik fa takarásában rejtőzhet. De a pillanat késett, és én kezdtem elunni a várakozást.
 - Hé! – kiáltottam, hátha sikerül kiugrasztanom, de szavamra csak a néma csend felelt. Na jó, ebből elég! Ha kiderül, hogy csak valami idióta kölyök szórakozik, irtó morcos leszek!
Gyors léptekkel megindultam afelé a fa felé, ahol az idegent sejtettem, alig ügyelve a csendességre. Megkerültem egy sírkövet, és felemelt karóval belestem a fa mögé. Semmi.
  És ekkor már tudtam, hogy bajban vagyok. Meg akartam fordulni, mint a rossz horrorfilmekben, de túl lassan, túl ügyetlenül. Egy erős kéz kapaszkodott bele a kapucnimba, és hátrarántott, hogy csattanva vágódtam a vizes földbe. Egy pillanatra minden levegő kiszaladt a tüdőmből. Az alak megfordult, utánam gyúlt, de ekkorra már sikerült magamhoz térnem, és működésbe léptek a jól belém nevelt reflexek. Átfordultam a vállamon, talpra löktem magam, és rögtön védekező állásba helyezkedtem, de alig néztem fel, már jött is, mint a kamikáze. Hihetetlenül gyorsan ütött, alig győztem blokkolni a támadásait, és a védekezésen kívül nem maradt másra időm. Az arcát fekete kapucni takarta, és hiába igyekeztem, nem láttam be a csuklya alá. A karómat már régen elhagytam valahol, a késemet pedig nem értem el. Minden energiámat lekötötte, hogy ki tudjam védeni az ütéseit, és sikerüljön kitáncolnom előle. Aztán egy pillanatra védtelenül hagyta a mellkasát, és én nem haboztam kihasználni a lehetőséget. Megrúgtam, minden izmom benne volt a mozdulatban. Megtántorodott, és egy fa törzsének esett. Rájöttem, hogy több ilyen alkalmam aligha lesz! Kirántottam a kést a tokjából, nekiugrottam, és a torkának szegeztem a pengét. Egy pillanat alatt mozdulatlanná dermedt.
 Ziháltam, víz folyt a szemembe, de most nem érdekelt. Csak az számított, hogy végre sarokba szorítottam, és innen már nem menekülhet.
 - Ki a fene vagy? – kérdeztem erőltetetten, még mindig nehezen kaptam levegőt.
Csak hallgatott, és bár nem láttam az arcát, volt egy olyan érzésem, hogy engem fixíroz. Kezdett baromira idegesíteni, hogy nem látom a szemeit. Egy gyors mozdulattal lerántottam a kapucnit a fejéről, ügyelve arra, hogy a kés egy pillanatra se mozduljon el a torkáról.
Nem vámpír volt a srác, ezt egy pillanat alatt meg tudtam állapítani, bár ebben már akkor biztos voltam, mikor verekedni kezdtünk. Magasabb volt nálam, de talán csak 10 centivel, és bár a sötétben nem tudtam pontosan megállapítani, a szeme kéknek tűnt, egészen sötétkéknek, a haja pedig vagy sötét szőke volt, vagy világos barna. Csak nézett rám, és nem szólt semmit. Kezdtem elveszíteni a türelmemet.
 - Nem kérdezem még egyszer, ki vagy? – nyomtam a meg a kés hegyét, és hiába húzta hátra a fejét, az éles pengének sikerült felsértenie a bőrét. Vékony, vörös vonalban kezdett szivárogni a vére a sebből.
 - Nem akarok neked rosszat – szólalt meg nagyon halkan, óvatosan formázva a szavakat.
 - Vajon miért nem hiszek neked? – átütött a hangomon a cinizmus.
 - Nem akarnád arrébb vinni azt a kést?
 - Most, hogy mondod, nem igazán – csóváltam meg a fejem, és keményen a szemébe néztem. – És melegen ajánlom, hogy most már válaszolj a kérdésemre.
Azt hiszem, a srácnak igen kifinomult életösztöne lehetett, mert nem próbálkozott tovább. Valószínűleg rájött, hogy nem érdemes velem sokáig szórakoznia.
 - Tyler vagyok. Tyler Brown.
 - Üdv – vetettem oda mellékesen. – És mond csak Tyler, miért cserkészel utánam egy temetőben, az éjszaka közepén?
 - Még csak kilenc óra van…
 - Ne lovagoljunk a szavakon! Szóval?
 - Nem akartalak bántani – próbálkozott újra, a már ismerős szöveggel.
 - Már ne is haragudj, de azt nem fogom csupán a két szép szemedért elhinni.
Nagyon örültem volna neki, ha sikerül végre kilyukadnunk valahová, ugyanis a kést tartó kezem kezdett erőteljesen zsibbadni, és mivel folyamatosan lábujjhegyen álltam, hogy felérjem a nyakát, kezdtem elveszíteni az egyensúlyomat is. Ha csak nem akarom minden áron átvágni a torkát, nem ártana egy kicsit arrébb táncolnom, mielőtt még véletlenül megszalad a kezem.
 - Mit vársz, mit mondjak még? – kérdezte, jól láthatóan ő is kezdett egy kicsit besokallni.
 - Valami korrekt válsz megtenné, és én sietnék a helyedben, mielőtt még remegni nem kezd a kezem – mellékeltem egy baráti jó tanácsot is a fenyegetés mellé.
 - Csak beszélni akartam veled – felelte és nagyot nyelt. Láthatóan kezdte átérezni a helyzet komolyságát.
 - Akkor miért támadtál rám? – erősen kellett koncentrálnom, hogy ne remegjen meg a kezem. Milyen ciki lenne már véletlenségből kinyírni… Ha megölöm, az legalább szándékosan legyen.
 - Biztosnak kellett lennem benne, hogy te vagy az – válaszolta gyorsan, tekintete az arcomra rebbent. – Most már tényleg letehetnéd azt a kést…
Nagy levegőt vettem, és ellöktem magam tőle, majd hátráltam vagy három lépést, hogyha mégis újra támadna, legyen helyem védekezni. De nem ugrott nekem. Kezét a torkához emelte, az eső elmosta az ujjaira kenődött vért. Aztán csak nézett rám, tekintetében valami furcsa villant, amit nem tudtam értelmezni. Csak álltunk, és farkasszemet néztünk. Végül én voltam az, aki előbb megunta az egyhangú ázást. Szél söpört végig a sírok között, és vizes ruháimban azonnal kirázott a hideg. Hogy ebből milyen ronda tüdőgyuszi lesz…
 - Miért akartál beszélni velem? – törtem meg a hosszúra nyúlt hallgatást.
 - Nem akarnál valami szárazabb helyre menni? – kérdezte, nekem meg a magasba szaladt a szemöldököm. Ez srác tényleg ki akarja csapni nálam a biztosítékot? Mert már kezdett nagyon közel járni hozzá.
 - Ennél vizesebb már úgy sem leszek – fontam karba a kezem – Szóval térjünk a lényegre. Mi a frászt akarsz tőlem?
 - Hosszú lesz…
 - Ráérek – zártam rövidre a kört.
Kezdett már nagyon elegem lenni ebből az egészből, és már azon gondolkoztam, hogy hagyom a francba az egészet, és haza megyek. Annyira csak nem lehet fontos a mondókája…
 - A segítséged kell – bökte ki végre.
 - Az irodát apám vezeti, minden nap nyolctól este tizenegyig van félfogadás.
 - Hidd el nekem, hogy ez nem apádnak való meló – csóválta meg a fejét lassan. – Ez inkább a Vadász hatásköre.
Felsóhajtottam.
 - Nyögd már ki végre, könyörgöm – hunytam le a szemem egy pillanatra.
 - Felbéreltek, hogy öljelek meg.
Oké. Tévedtem, ez mégis csak fontos. Néhány másodpercig csak bámultam rá, azon gondolkozva, melyik metódust válasszam a kizsigerelésére. De aztán meggondoltam magam. Nem ártana többet tudnom erről az egészről. Ha valaki tényleg rám vadásztat, és ehhez még bérgyilkosokat is bérel, áldásos lenne tudnom, ki az, és mi a francért szúrom ennyire a szemét. Hogy aztán én csaphassak le rá előbb, természetesen.
 - Jó. Üljünk be valahova – indítványoztam, és még azt is hagytam neki, hogy beüljön a kocsimba, ami szerintem igazán figyelemre méltó előzékenység a részemről. Mondhattam volna neki azt is, hogy jöjjön utánam gyalog. Nem éppen okos dolog, egy bérgyilkost magad mellé ültetned a saját kocsidba, miközben meg kell osztanod a figyelmedet az út és közte. Nekem azért sikerült. Minden mozdulatát figyeltem, és kész voltam a legkisebb gyanús megnyilvánulására is kést állítani a nyakába. De erre nem volt szükség. Az alatt a 10 perc alatt, amíg megérkeztünk a legközelebbi kávézóba, nagyon ügyelt rá, hogy semmi félreérthetőt ne tegyen, és a legkevésbé se tűnjön fenyegetőnek. Volt benne gyakorlata, az egyszer biztos. Életemben nem láttam még ennyire ártatlannak kinéző bérgyilkost.
A Dess, a péntek estére, és az időjárásra való tekintettel tömve volt emberekkel. Csodának tartottam, hogy egyáltalán találtunk magunknak asztalt egy félreeső sarokban. Persze így sem sikerült feltűnésmentesre a bevonulásunk. Sáros, vizes ruháinkban – Tyler nyakán a még mindig szivárgó vágással – meglehetősen kitűntünk a tömegből, de perpillanat a legkevésbé sem tudott érdekelni. A kiérkező pincérnő is furcsálkodó pillantást vetett ránk, de azért felvette a rendelésünket – én egy nagy bögre forrócsokit kértem, a srác teát – és gyorsan távozott is. Mikor már biztos lehettem benne, hogy nem halhatja meg, megkérdeztem:
 - Szóval meg akarsz ölni. Nem gondolod, hogy ezt kicsit hamarabb is közölhetted volna? – de hangomon nyugodt volt és higgadt. Nem féltem. Egyelőre még nem rántott pisztolyt és nem lőtt szíven, szóval minek idegeskedtem volna előre?
 - Meglepően nyugodtan fogadtad a dolgot… - ráncolta a homlokát értetlenül, mire csak vállat vontam.
 - Még életben vagyok, ez pedig azt jelenti, hogy akarsz tőlem valamit. Addig nem fogsz megölni, amíg hasznod származik abból, hogy élek – jelentettem ki magabiztosan, és ezzel is sikerült meglepnem. Valószínűleg nem nézte ki belőlem, hogy ilyen hamar ráérzek a lényegre. – Különben is – tettem hozzá – amint egy icuri-picuri esélyt kapok rá, habozás nélkül át fogom vágni a torkodat – mosolyogtam rá angyalian, mire neki is megrándult a szája sarka.
 - Nem megy az olyan könnyen.
 - Elhiszem – hagytam rá. – De most már térjünk rá a dolog üzleti részére. Otthon kéne lennem – a falon lógó hatalmas órára pillantottam – nagyjából két percen belül. – A francba! Megint el fogok késni, apa és anya ki fognak nyírni! De ezt persze csak gondolatban tettem hozzá. Nem emelte volna túlzottan az ázsiómat, ha azt hiszi, anyuci-apuci pici kislánya vagyok. Mellesleg, amúgy sem vagyok az!
 - Nos rendben – hajolt rá az asztalra, de ekkor jelent meg a fejünk fölött a mogorva pincérnő, szó nélkül kiosztotta a bögréinket, és magunkra hagyott.
Kezemet a forró bögre köré fontam, hogy egy kicsit felmelegedjenek elgémberedett ujjaim, és a fiú szemébe néztem.
 - Tehát, kössünk alkut – mondta, és ő is magához húzta a csészét – Te megvédesz a főnökömtől, én pedig értesítelek az időközben rád állított többi bérgyilkosról. Így mindketten életben maradhatunk addig, amíg le nem cseng ez az egész ügy.
Ezen egy kicsit elgondolkoztam, de valamit akkor sem értettem.
 - Miért nem ölsz meg egyszerűen, és zsebeled be az értem járó fejpénzt?
 - Mert nem vagyok teljesen hülye – mordult fel – Ha még sikerülne is megölnöm téged, ott vannak kapásból a szüleid, akik gondolkodás nélkül levadásznának. Mellesleg az a hír járja, hogy meglehetősen sok démon haverod van. Ha az őseid nem is, de ők rögtön megtalálnának, és végeznének velem.
Nos, ebben talán van valami. Apa és anya egészen biztosan vérfürdőt rendezne. Azt ugyan nem tudom, mit hallhatott a haverjaimról, de tény, hogy van köztük egy-két érdekes, és halálos szerzet is. Néha tényleg jó, ha a Vadásznak vannak kapcsolatai.
 - És cserébe annyit kérsz, védjelek meg a főnöködtől, aki felbérelt erre a munkára, és ha már ott vagyok, esetleg meg is ölhetném? – kérdeztem vissza, csak hogy tiszta legyen a dolog.
 - Pontosan – bólintott és bekortyolt a teájába.
Így lámpafénynél látszott, hogy a haja szőkés-barna, a szeme pedig elképesztően tengerzöld. Ha éppen nem az életemről üzleteltünk volna, meg kellett volna állapítanom, hogy nagyon is helyes srác.
 - Már csak egy apró részletet árulj el nekem – néztem a szemébe. – Ki a főnököd?
Nagy levegőt vette, és hiába sütötte le gyorsan a szemét, én azért észrevettem benne a félelem szikráját. Kezdett olyan rossz érzésem lenni, hogy fogalmam sincs arról, mibe is másztam bele tulajdonképpen.
 - Az alvilág urai összefogtak ellened.
 - Démonok?
 - Is. Halva akarnak látni, lehetőség szerint minél előbb.
 - Miért pont én? – csóváltam meg a fejem – És ha egyszer annyira hatalmasak, miért bérelnek fel másokat, hogy öljenek meg helyettük? Miért nem intéznek el inkább saját kezűleg?
Megrázta a fejét.
 - Ezt nem tudom, de egy biztos – halkította le a hangját – Ha megtudják, hogy nem öltelek meg, nagyon pipák lesznek rám. Akkor már engem is üldöztetni fognak. De a másik, amiben még biztos vagyok, hogyha van valaki, aki képes őket elpusztítani, az te vagy.
 - Milyen jó is, mikor ennyire bíznak az emberben – morogtam epésen, de aztán megráztam a fejem. Most vagy életem végéig bérgyilkos elől menekülök, vagy elintézem a górékat, és akkor a többi is leszáll rólam. Ha nincs pénz, akkor már nem is olyan érdekes a célpont. Ha nem lesz vérdíj a fejemen, a kutyát sem fogja érdekelni, élek-e vagy halok. Ez a nagy büdös igazság.
 Felsóhajtottam. Nem jó ez így! Megcsóváltam a fejem, és keményen a srác szemébe néztem.
 - Nem ismerlek, és nem bízom benned – nyitotta a száját, hogy közbeszóljon, de letorkoltam. – De ha csak a fele igaz annak, amit mondtál, akkor nagy bajban vagyok. – A kezemet nyújtottam neki az asztal lapja felett. Néhány másodpercnyi döbbent csodálkozás után a tenyerét az enyémbe csúsztatta. Megszorítottam a kezét. Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy érezze az erőmet. – Ha bármilyen módon átversz – szólaltam meg mély, magabiztos hangon – én esküszöm, hogy megöllek.
Kesernyés félmosolyra húzta a száját, és biccentett.
Elengedtem a kezét. Hátradőltem és nekiláttam meginni, kihűlő félben lévő forrócsokimat. Csak nézett rám, és nem szólt semmit. Kis idő után már kezdett zavaróvá válni a pillantása.
 - Mi van? – kérdeztem, kissé talán agresszívebben a kelleténél. De nem igazán vette a szívére. Felállt, és egy kis pénzt csúsztatott az asztalra.
 - Remélem nem baj, ha felesben fizetjük – mellékelt még hozzá magyarázatot, majd kilépett az asztalok közötti folyosóra. – Még keresni foglak.
Azzal sarkon fordult, és kilépett a kávézóból.
Csak néztem utána, és inkább bele sem akartam gondolni, hogy hogyan tervezi a legközelebbi kis találkát. Addig jobb nekem, amíg nem tudom. Felsóhajtottam, kiittam a csoki maradékát, majd én is felálltam, az asztalra tettem az összeg másik felét, és hazafelé vettem az irányt.
 Kint gyorsan beszálltam a kocsimba, tempósan indítottam, és kifaroltam a parkolóból. Most, hogy elméletileg bérgyilkosok üldöznek, nem árt kicsit óvatosabbnak lennem. Vigyáznom kell, hogy nem nyújtsak tökéletes célpontot. Sziklaszilárdan elhatároztam, hogy apáéknak nem szólok róla egy szót sem. Csak feleslegesen idegesíteném őket, ráadásul tuti letolást kapnék, amiért szövetkeztem az egyik gyilkossal. Nem hiszem, hogy megdicsérnének érte. Különben is, ezt egyedül kell megoldanom. Nem rohangálhatok minden apróság miatt azonnal hozzájuk.
 De Stephennel mi legyen? Ő már amúgy is meg van rám sértődve, ha kiderül, hogy ilyesmit képes voltam titokban tartani előtte, rosszabbul járok, mintha valamelyik sikátorban agyon lő egy bérgyilkos. Más részről viszont, nem sodorhatom veszélybe az életét! Ha elmondom neki, csak annyit érek el vele, hogy talán őt is megölik. Azzal pedig már végkép nem tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel. Inkább haragudjon rám élete végéig, mintsem sírnom kelljen a temetésén!
 Lefékeztem a házunk előtt, és elhúztam a szám, mikor megláttam, hogy a nappaliban még ég a villany. Ó, remek. Tehát megvártak. Rosszabb esetben anya, jobb estben apa. Az igazi katasztrófa akkor van, ha mindketten.
 Leállítottam a motort, és mindenre elszántan kiszálltam a kocsiból. Nos, essünk túl rajta. Egyik kezemben a táskát lóbálva megindultam a bejárat felé, és kinyitottam az ajtót.
 - Hol voltál? – csattant azonnal anyám számonkérő hangja.
 - Vadászni – feleltem szűkszavúan és lehúztam csurom víz edzőcipőmet. A zoknimból konkrétan csavarni lehetett a vizet. Egyszerűen óriási.
 - Apád kinézett a temetőbe, de nem talált ott – fonta karba a kezét anya, és nekitámaszkodott az ajtófélfának. – Tehát még egyszer megkérdezem: Merre jártál?
 - Vadászat után beültünk Stephennel egy kávézóba, és kicsit elszaladt az idő – vágtam ki nyűgösen, mintha legalábbis igaz lenne – Sajnálom, egyszerűen nem figyeltem az órát.
 - És a telefonodat is kikapcsoltad? Vagy tízszer próbáltalak elérni!
 - Itthon hagytam – válaszoltam végre valamit, ami tényleg igaz – Nem akartam, hogy összetörjön. Lezuhanyozok és megyek aludni – mentem el mellette, és bocsánatkérően rámosolyogtam. – Még egyszer, ne haragudj.
Csak megcsóválta fejét, végül nagyon halványan elmosolyodott.
 - Rendben. Most az egyszer.
 - Kösz – néztem rá hálásan, és a korlátba kapaszkodva felvonszoltam magam a lépcsőn.
Hulla fáradtnak éreztem magam. A hideg a csontomig hatolt, ahogy vizes ruháimban eltántorogtam a fürdőajtóig. Bezárkóztam, és tövig nyomtam a forró vizet.

Vagy negyed órán keresztül áztattam magam, mire végre úgy éreztem, hogy a lábujjaim is felengedtek. Pizsamába bújtam, beborultam az ágyba, és a következő gondolatnál már aludtam is.

2014. június 17., kedd

Szellemlátó - 3. fejezet


Éktelen csörömpölésre ébredtem, és nyűgösen felmordulva húztam a fejemre a takarót. Nem kellett hozzá sok ész, hogy kitaláljam, Chris éppen kaját csinál magának. Legalábbis próbálkozik. De a hangokból ítélve, már az egyik tányérom bánta a dolgot. Kis idő múlva újabb csattanással landolt a kövön valami evőeszközféle. Felsóhajtottam, kidugtam a fejem a paplan alól és az órára pislogtam. Fél kilenc. Na most aztán cirka négyórányi alvással ki vagyok segítve. Felültem az ágyban, és nagy nehezen kihámoztam magam, tegnapi kosztümöm gyűrött romjaiból. Be kellene adnom egy tisztítóba. Pólót és melegítőt vettem fel, majd kicsattogtam a konyhába, és laposakat pislogva nekidőltem az ajtófélfának. Drága testvérem éppen a hatdarabos tányérkészletem tartozékának romjait söpörte és lapátolta fel a kövezetről.
 - Csak, hogy tudj róla, tartozol egy tányérral – szólaltam meg a háta mögött, mire lendületesen megpördült, és majdnem leverte a rántottát serpenyőstől, mindenestől a pultról. Majdnem felnevettem, de sikerült visszanyelnem, és inkább a fürdőszoba felé vettem az irányt. Hogy vérfarkas létére valaki ilyen kétbalkezes legyen… amúgy meg úgy mozog, mint egy nagyragadozó, de a konyha, hát az nem az ő terepe.
   Bezártam magam után az ajtót, és megengedtem a forró vizet. Negyedórányi ázás után elzártam a csapot, sötétkék farmert, királykék hosszú ujjú felsőt, és krémszínű zoknit húztam. Ahogy belepillantottam a tükörbe, rájöttem, hogy valami hibádzik. Vagy egy percnyi szemezés után sikerült csak rájönnöm, hogy elfelejtettem betenni a kontaklencséket. Aztán vagy öt perc után sikerült csak megtalálnom a fésűmet, ami végig ott csücsült az orrom előtt. Pontosítsunk, nem is én találtam meg. Amy volt az, aki végül megszánt és belelebegtette a kezembe. Kezdtem úgy érezni, hogy nagyon nem állok a helyzet magaslatán, csak arra nem tudtam rájönni, hogy mitől lehet ez. Máskor is aludtam már keveset, sokkal kevesebbet, mint négy óra. Akkor meg mitől vagyok ilyen rémesen szétszórt? Hirtelen, mintha forró higany járta volna át az ereimet, benn szakadt a következő lélegzet, és csattanva tört ketté a kezemben a háromujjnyi vastag fésű. Elszédültem, és a mosdó széle után kaptam. Ziháltam, mintha futottam volna, a hajam az arcomba hullott, és a következő pillanatban pedig, hallottam, hogy Chris beszól a konyhából.
 - Faith!
Még mindig a levegővétellel küzdöttem és remegtek a térdeim, szóval inkább nem indultam neki, csak visszakiáltottam.
 - Mi van?
 - Azt hiszem, láttam Amy-t… - döbbenet és talán egy leheletnyi félelem sütött a hangjából.
Összeszedtem magam, kis erőfeszítéssel kitántorogtam a fürdőből, és végig a fal mentén haladva, bebotladoztam a konyhába, majd lerogytam az első utamba kerülő székre. Chris megütközve, hihetetlenkedve meredt rám.
 - Láttam Amy-t – mondta újra, de még mindig nem hitte a saját szavait.
Nagyot nyeltem és felnéztem rá. Határozottan sápadtnak tetszett.
 - Milyennek láttad? – kérdeztem, csak hogy megbizonyosodjak róla, tényleg csak az én szellememet látta-e. Ciki lenne, ha utólag derül ki, hogy valami rosszindulatú jelenés, ne adj isten, egy lidérc ólálkodik a lakásomban. Volt már rá precedens, és soha többet nem szerettem volna hasonlót tapasztalni.
 - Nem is tudom… - csóválta a fejét megütközve – Olyan volt, mintha látnám, és mégsem… Mintha csak a levegő gomolygott volna, de annál valóságosabb.
Oké, szóval tényleg Amy-t látta. Furcsa ugyan, de még mindig jobb, mint egy lidérc. Bár nem igazán hittem, hogy ezzel ő is egyetértett volna.
 - És még mindig látod? – kérdeztem, mire körbefordult a konyhában, de csak megrázta a fejét.
 - Nem, már nem.
Mivel közben, vagy háromszor is simán keresztül nézett a kísérteten, nyugodtan hihettem azt, hogy már elmúlt. Ekkor tűnt csak fel, hogy a törött fésűm nyelét még mindig a kezemben szorongatom.
 - Én meg eltörtem a fésűmet – mutattam fel zavartan, a vastag műanyag darabot, amit aztán nemes egyszerűséggel a kukába hajítottam.  Most mehetek másikat venni. De Christ nem igazán hatotta meg a problémám. Még mindig Amy-vel volt elfoglalva.
 - De hogy láthattam? Hogy lehet…?
 - Fogalmam sincs róla – sóhajtottam nagyot és töredezett mozdulatokkal feltápászkodtam a székből – De pillanatnyilag nem is érdekel.  Be kell mennem az irodába, hogy elhozzam a cuccaimat – ránéztem – Velem jössz?
Néhány másodpercig zavartan emésztgette a szavaimat, majd megrázta a fejét, és bár látszott rajta, hogy nem tette túl magát a problémán, hajlandó volt ideiglenesen más vizekre evezni.
 - Persze, hogy veled megyek – mordult fel sötéten – Nem mászkálhatsz egyedül, főleg, amíg Victor erre felé vadászik.
Ó, remek. Már éppen sikerült volna elfelejtenem, hogy egy mániákusan őrült vérfarkas csörtet a nyomomban, neki most sikerült újra felhívnia rá a figyelmemet. Egyszerűen fantasztikus. De az élet nem áll meg. Muszáj bemennem és hivatalosan is búcsút vennem az irodától. Kicsit összeszorult a gyomrom a tudatra, hogy mostantól bizonytalan a jövőm, és ha nem találok magamnak sürgősen valami elfogadható állást, az egész életemet lehúzhatom a klotyón. Akár jöhet is Victor a farkasaival, hogy elevenen felzabáljon. Na jó, rossz vicc volt, belátom. Fogjuk rá, hogy nem is mondtam semmit.
Visszamentem a szobámba, betettem a kontaklencséket, és az ujjammal párszor megkíséreltem végig szántani a hajamon. Végül be kellett látnom, hogy még csak véletlenül sem tudom azt az eredményt produkálni, amit a szerencsétlenül járt hajkefe. Előbányásztam egy, a felsőmhöz illő hajgumit és összefogtam a lobboncomat. Jobb, mint a semmi. Mire előkerültem, Chris már kabátban, cipőben, állt az ajtóban.
 - Hívtam taxit – jelentette, mire kicsit elkerekedett a szemem.
 - Minek? – aztán felrémlett, ahogy tegnap éjjel, karmos mancsok törik szilánkjaira az ablaküvegemet. Remek. – Ja tényleg – csóváltam meg a fejem, és visszaakasztottam a slusszkulcsot az ajtó melletti kis pöcökre. – Ha visszaértünk, elviszem megcsináltatni.
Nem szólt semmit csak mogorván elindult lefelé a lépcsőn. Bezártam az ajtót és utána mentem. Még mindig szent meggyőződése volt, hogy ő tehet az egészről, és tudtam, bármit mondanék, úgysem tudnám meggyőzni az ellenkezőjéről. Akkor meg minek túráztassam magam? Mire leértünk, a taxi már a járda mellett parkolt. Bemondtam a címet, és már indultunk is.
  A Larson ügyvédi iroda a belvárosban található, egy felhőkarcoló és egy csicsás bevásárlóközpont között. A három emeletes épület üvegablakain megcsillant a súlyos hófelhők mögül itt-ott előbukkanó nap fénye. Jaj, de hiányozni fog ez a hely. Nem is a hely, inkább a barátaim.
A taxi beállt a parkolóba, kifizettem a fuvart, és már ment is tovább. Csak álltam a fotocellás bejárat előtt, és valahogy nagyon nem akaródzott bemenni. Chris a vállamra tette a kezét, én meg összerezzentem. Nagy levegőt vettem, és beléptem az ajtón. Nagy volt a nyüzsi, főleg szombatra való tekintettel. A recepciós pult mögött Marry eszeveszetten verte a számítógép billentyűit, és ezzel párhuzamosan kapkodta fel a telefonokat. Mi ez a bolondokháza? Az asztal elé léptem, mire felpillantott a monitorról és szélesen elmosolyodott. 
 - Faith, de jó hogy végre itt vagy! – majd kihúzott egy fiókot és vagy négy aktakupacot nyomott a kezembe – Minden segítségre szükségünk van.
 - Mi ez nagy felhajtás? – kérdeztem és visszapakoltam a papírokat – És nem dolgozni jöttem.
 - Neked nem is szóltak? – kerekedett nagyra a szeme.
 - Miről nem szólt és ki? – asszem valahol elvesztettem a fonalat.
 - A polgármester fiát tegnap éjjel megtámadták, ma reggel a kórházban halt meg az a szegény fiú. Mindenki ezzel az üggyel van elfoglalva, mert elfogtak egy feltételezett gyanúsítottat, aki viszont mindent tagad. Ráadásul a nyakunkon a sajtótájékoztató – újra a kezembe lökte az aktákat – Szóval ne tátsd a szád, hanem segíts! Várj csak, mi az, hogy nem dolgozni jöttél? – jutott a tudatáig mondatom másik fele.
 - Van bent valaki Jossie-nál? – tértem ki a válasz elől. Imádom Marry-t, de nála nagyobb pletykafészket még nem hordott a hátán a föld.
 - Nem, azt hiszem most nincs – nézett megdöbbenve, de nem hagytam neki sok időt elmélkedni.
 - Remek, köszi – majd Chris felé fordultam – Ülj le itt és várj meg.
 - Nem segíthetek?
Ezen mosolyognom kellett.
 - Nem, kösz. Ezt egyedül kell elintéznem – elindultam a lift irányába – Sietek!
A lift becsukódott, és apró döccenéssel állt meg a harmadik emeleten. Kiléptem a hosszú folyosóra. A jobb oldalt nyíló legelső ajtó mögött volt Jossie irodája. Jaj, de nagyon nem vártam ezt a beszélgetést. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és már emeltem a kezem, hogy kopogjak, mikor egy ismerős kurjantást hallottam a folyosó másik feléről.
 - Faith! De jó hogy végre itt vagy! – oda kaptam a fejem, és akaratlanul is fülig szaladt a szám. Jesse sietett ki az egyik tükörfalú közös irodácskából. Na igen. Ez is gyönyörűen prezentálja Jossie hozzáállását. Akkora ez a nyüves épület, hogy vagy öt család vígan beköltözhetne, mégis ketten-hárman nyomorgunk fejenként egy szűkös kis irodában. Jellemző. Jesse átkarolta a vállamat, és magához húzott. Mindig ezt csinálta, állandóan flörtölt. Csak két évvel volt nálam idősebb, de piszkosszőke hajával, boci-barna szemeivel és szeplős képével, olyan volt, mint egy nagyra nőtt kamaszgyerek. – Azt csiripelik a verebek, hogy itt hagysz minket, de remélem csak valami félrehallottak.
Kesernyésen elmosolyodtam, és megráztam a fejem.
 - Sajnos nem hallották félre. Tényleg elmegyek.
Lehervadt a vigyor az arcáról, és kicsit elhúzódott.
 - A banya miatt? – ez volt Jossie – Mert ha igen, nem teszi zsebre, amit tőlem kap.
Elhúztam a szám.
 - Részben talán miatta is – meg nem is annyira részben, de ezt inkább megtartottam magamnak. Nem hiányzott volna, hogy azért dobják ki Jesse-t, mert beolvasott a főnöknőnek. Elég, ha már az én életem gallyra megy, nem akartam másokat is magammal rántani.
 - Ne hagy itt minket Faith – könyörgött megjátszott mártírsággal, de jól esett a tudat, hogy komolyan gondolja. Meglapogattam hátát, és elléptem tőle.
 - Megtennéd, hogy összepakolod a cuccaimat, amíg aláírok itt néhány papírt? – böktem az iroda ajtaja felé.
Nagyot sóhajtott, és látszott, hogy elszállt a jókedve.
 - Gondold meg – próbálkozott, de csak a fejemet csóváltam.
 - Nincs mit meggondolni rajta – lábujjhegyre álltam és puszit nyomtam az arcára – De azért köszi – azzal kopogás nélkül beléptem az ajtón, mielőtt még tovább győzködhetett volna.
    Jossie az íróasztala mögött ült, és éppen telefonált. Elkerekedett a szeme, mikor meglátott, aztán csak intett, hogy üljek, le az asztal előtt álló székbe.
 - Később visszahívlak Susan – és lette – Kopogásról nem hallottál? – kérdezte ingerülten, mikor lehuppantam a székbe.
Nem válaszoltam. Ha most utoljára beszélek vele, nem fogom neki megadni azt az elégtételt, hogy hagyom magam felhúzni. Szépen manikűrözött kezeit összefonta az asztal lapján, és rám pislogott mogyorószínű szemeivel. Jossie negyvenöt éves, de nem néz ki többnek 38-nál. Vállig érő haját barnára festi, és meg van róla győződve, hogy mindig igaza van. Ez volt a legelső dolog, ami miatt sikerült összebalhéznunk, az idekerülésemet követe első egy órában. Ez az incidens nagyjából meg is alapozta a kapcsolatunkat. Csak elviseltük egymást, mert a munka megkívánta. Hát, most már emiatt sem kell többet aggódnia.
 - Nem fogok kertelni Faith, szerintem óriási hibát követsz el, ha most megszakítod a gyakorlatodat – mondta ki, és nagyon áthatóan nézett rám. Térj már jobb belátásra kislány – ez az a tekintet, amitől viszketni kezd a tenyerem.
 - Tökéletesen tisztában vagyok vele – mondtam kifejezéstelenül és karba fontam a kezem.
 - Szerintem pedig fogalmad sincs róla!
 - Jossie, nem veszekedni jöttem – csóváltam meg a fejem – Aláírom a szükséges papírokat és felejtsük el egymást.
Nagy levegőt vett, és talán mondott volna valamit, de inkább visszanyelte. A fiókból előhúzta a felmondási nyilatkozatot, és elém tolta. A kezembe kaptam, a toll hegye egy pillanatig a papír fölött várakozott, de aztán alákaparintottam a nevem, és hátra dőltem a székben. Farkasszemet néztünk, aztán felálltam és az ajtóhoz mentem. A kezem már a kilincsen volt, úgy szóltam vissza:
 - Viszlát Jossie – azzal kiléptem, és becsuktam az ajtót magam után. Majdnem fejre estem a kartondobozban, amit Jesse, tette a küszöb elé. Egy cetli volt a tetejére ragasztva: „Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen feladod.” Felkaptam a dobozt, és égni kezdett a szemem. De nem voltam hajlandó sírni, még nem. Beszálltam a liftbe, és ahogy a földszintre értem, szinte futva menekültem ki az épületből. Lekocogtam a lépcsőn és neki dőltem a falnak. Nagy levegőt vettem, ki… be. Kicsit máris jobban éreztem magam, de még mindig össze volt zuhanva kicsit a lelki egyensúlyom. Behunytam a szemem, és csak akkor nyitottam ki újra, mikor hallottam, hogy Chris megáll mellettem. A vállamra tette a kezét, haloványan elmosolyodott.
 - Már túl vagy rajta – mondta, mintegy vigasztalás képen. Nem mondhatnám, hogy túlságosan megvigasztalódtam volna, de a szándék a fontos. Legalább próbálkozott. Azért nekem is sikerült kicsikarnom magamból valami mosoly-félét.
 - Kösz.
Elvette tőlem a dobozt, és leintett egy taxit. Hazafelé vettük az irányt.

  
Alighogy kiszálltunk, Chris visszapasszolta a kartont, és gyorsan felkocogott a lépcsőn. Ez aztán az udvariasság. Mire én is fölértem, már kezében volt a kocsi kulcsom.
 - Elviszem megcsináltatni – jelentette be, és mielőtt bármit is reagálhattam volna, elrobogott mellettem, és már vagy egy emelettel lejjebb járt. Döbbenten néztem utána, aztán csak vállat vontam, belöktem, és kulcsra zártam a lakásajtót. Ha visszaért majd kopog. Lerúgtam a cipőmet, a dobozt a konyhaasztalra tettem, és sóhajtva ledobtam magam a kanapéra. Behunytam a szemem, és megpróbáltam minden gondolatot kiűzni a fejemből. Nem mondhatnám, hogy túl jól sikerült. Miért van az, hogyha az ember nagyon nem akar gondolkozni, egymás után kergetőznek a fejében a jobbnál jobb önsanyargató képek. Mert hogy velem mindig így van, az tuti. Most is egyre csak az járt a fejemben, hogy mi a fenét fogok kezdeni. Nincs munkám, egy őrült vérfarkas vadászik rám… ja igen, és még mindig nincs munkám. Egyszerűen fenomenális.
Hirtelen éles hangon felvisított a csengő. Felsóhajtottam. Na vajon, most mit felejtett itt?
 - Mi van – kiáltottam ki, miközben feltápászkodtam a kanapéról és kicsattogtam az előszobába – Mit hagytál itt?
Lekaptam a kulcsot a kis pöcökről és kinyitottam. De nem Chris állt az ajtóban. Hanem egy totál ismeretlen, magas, szőkésbarna pasas. Huszonnyolc, maximum harminc évesnek néztem. Sötétkék farmer, fekete pulcsi, és szintén fekete kabát volt rajta. Ez a sok sötét szín remekül kihangsúlyozta hihetetlenül sötét zöld szemeit. Ha kiderül, hogy porszívóügynök, agresszív leszek.
 - Igen? – kérdeztem, és neki támaszkodtam a félfának.
 - Hello, Philip Summer vagyok – mutatkozott be és a kezét nyújtotta. Némi habozás után elfogadtam.
 - Faith Donovan – feleltem – Miben segíthetek?
 - Bemehetnénk? – kérdezte, mindenféle felvezetés nélkül, mire csak megráztam a fejem.
 - Nem hinném. Nem szokásom idegeneket engedni az otthonomba.
Kicsit elnyúlt a feje. Gondolom nem egészen ezt a választ várta. Éreztem, hogy a hátam mögött Amy idegesen gomolyogni kezd. A kísértetek, hamar megérzik a megugrott feszültség szintet. Amy érezte, hogy nyugtalan vagyok, ezért ő is rögtön azzá vált. Ez már csak így működik szellemidéző, és szelleme közt. Summer valamiért elmosolyodott.
 - Igazán jó telepatikus kapcsolatban áll a kísértetével.
Csak néztem ki a fejemből.
 - Látja Amy-t? – valószínűleg nem nyújtottam épp a legintelligensebb formámat, de kissé váratlanul ért a tény, hogy csak így hip-hop összefutok egy másik szellemidézővel. Aki ráadásul házhoz jön…
Bólintott, és újra feltette a kérdést:
 - Biztosan nem mehetnénk be?
Csak bizonytalanul biccentettem és félre álltam az útból. Erről talán tényleg nem a folyosó közepén kéne beszélni. Főleg úgy, hogy hivatalosan még bejelentve se vagyok, mint paranormális képességgel bíró polgár, és a szomszéd néni füle általában az ötszörösére nyúlik, ha valami jó kis pletykáról van szó. Már csak az hiányozna, hogy idecsődítse nekem a hivatalos szerveket. Mert nem csak én nem vagyok ám bejelentve, bátyám is cseszett bele elmenni, amit meg is tudok érteni.
A férfi ellépett mellettem, én pedig becsuktam az ajtót, és Amy-vel a nyomomban megindultam a nappali felé. Leültem az egy szem fotelba, ő pedig a kanapéra, aztán csak néztük egymást. Végül én voltam az, aki megunta, az értelmetlen hallgatást.
 - Nem akarok gorombának tűnni – kezdtem, miközben tökéletesen tisztában voltam vele, hogy roppant goromba vagyok, de nem érdekelt – de megköszönném, ha végre kinyögné, mit akar itt.
Megrándult a szája széle, mintha a mosolyát akarná visszafojtani. Na a másik, amitől eldurran az agyam, ha kinevetnek. Már éppen nyitottam volna a szám, hogy elküldjem a fenébe, de megelőzött.
 - Igaz az, hogy most éppen nincs munkája? – kérdezte, nekem meg ismételten a torkomra fagyott az okos megjegyzésem.
 - Történetesen igaz – adtam azért a lazát – ma reggel léptem ki. Na és?
 - Azért jöttem, hogy munkát ajánljak.
Pislogtam kettőt.
 - Mégis miről beszél?
 - Egy szellemvadász cégnek dolgozom – jelentette ki, mintha ez mindent megmagyarázna. Pedig nem.
 - Ne is zavartassa magát, nyugodtan beszéljen érthetően – dőltem hátra és karba fontam a kezem.
 - Néhány évvel ezelőtt felkereste önt, a cégünk két vezetője – mondta, és nekem kellett vagy egy perc mire leesett, miről hadovál. Hát persze. A két fickó, akik tizenkilenc éves koromban felkerestek. Az idegesség felkúszott a torkomba. Talán mégsem volt olyan okos húzás beengednem a lakásomba. Amy is megérezte a hangulatváltozást, mert most fel-le cikázott a szobában.
 - Hogy találtak rám? – kérdeztem és kiszáradt a szám.
 - Meg vannak a kapcsolataink – mosolygott joviálisan. Ez a ködös válasz sem tett túl jót, zilált lelkemnek.
 - Honnan tudták, hogy ma reggel kiléptem?
 - Mint már mondtam: vannak embereink…
 - És mégis mióta szaglásznak utánam?! – vágtam a szavába ingerülten, és a feltámadó harag el is mosta a félelmemet.
 - Nem szaglásztunk – próbálta menteni a menthetetlent – Egyszerűen szeretjük tudni, ki az, aki alkalmas a munkára, és ki nem.
 - Már négy évvel ezelőtt is megmondtam, hogy nem érdekel az ajánlatuk – néztem határozottan a szemébe – Miből gondolják, hogy most más a véleményem?
 - Maga mondta, hogy most nincs munkája – mutatott rá, és igaza volt. Hogy a jó francosba!
 - Tehát, most mit akarnak?
 - Hogy fogadja el a főnökeim ajánlatát, és dolgozzon velünk – mondta ki könnyedén, aztán csak ült velem szemben, és figyelte a reakcióimat.
Nekem pedig fogalmam sem volt, mit mondhatnék erre. Egy csöppet túlságosan is gyorsnak tűnt ez a tempó, ráadásul még mindig bökte a csőrömet, hogy ennyire otthon vannak az életemben. Rohadtul idegesített, na. És mindennek a tetejében, a leghalványabb elképzelésem sem volt, milyen ez a cég egyáltalán, és miért pont engem akarnak. Miért olyan rohadt fontos nekik, hogy velük dolgozzam? Ez túlságosan is gyanúsnak tűnt. Túl egyszerű volt ahhoz, hogy ne legyen valami buktatója, mert az életben semmit nem adnak ingyen. Ezzel tökéletesen tisztában voltam. Ránéztem a pasasra, aki még mindig türelmesen várta a válaszomat.
 - Ne is haragudjon Mr. Summer…
 - Csak Philip.
 - Akkor Philip – sóhajtottam, minek ez a szőrszálhasogatás? – Ne is haragudjon Philip, de én ezt nem veszem be. Mégis honnan tudhatnám, hogy nem akarnak nekem valami rosszat?
 - Már miért akarnánk? – nézett tágra nyílt szemekkel, őszintén megdöbbenve.
Oké, lehet, hogy túl paranoiáskodom a dolgot, de a tegnap éjszaka fényében jogom van óvatosnak lenni. Fene se tudhatja, nem Victor akar-e így csapdába csalni. Bár ez a módszer talán túl civilizált lenne az ő ízlésének. Nem ismertem a pasast, nem tudtam róla semmit, de nem tűnt olyannak, aki szépen, taktikusan teszi el láb alól az ellent. Inkább az a durr-bele-most-véged típus lehet. De persze ez sem szentírás, az emberek ritkán egyfélék. A legjobb, ha az ember lánya nem dől be minden, helye pofikának. Megráztam a fejem, és fanyar mosolyra húztam a szám.
 - Bocs, csak mostanában kicsit felpörgött az életem – vontam vállat – Ne vegye személyeskedésnek.
 - Felpörgött? – visszhangozta némi hihetetlenkedéssel a hangjában – De ennyire?
Csak biccentettem, ez igazán nem tartozik rá. Valószínűleg ezt ő is így gondolhatta, mert nem forszírozta tovább a témát. Újra megszólalt.
 - A főnökeim nem akarnak rosszat. Négy évvel ezelőtt sem akartak.
 - De maga akkor még nem dolgozott náluk – állítottam magabiztosan. Nem is tudom miért, de valahogy ez volt a benyomásom. Senki se kérdezze, honnan tudtam, de tudtam. És bele is trafálhattam, mert szégyellősen elmosolyodott.
 - Tényleg nem. Én nem vagyok olyan tehetséges, mint maga.
Na, erre fenn akadt a szemem.
 - Én nem vagyok tehetséges – ráztam a fejem határozottan – Soha sem használtam ki eléggé a képességeimet, hogy tehetséges lehessek.
 - Mégis jobban kommunikál a holtlelkekkel, mint én, pedig én még tanultam is a szakmát – nem tűnt úgy, mint akit fusztrál a dolog – Persze, bizonyos fokon én is érzékeny vagyok a paraaktivitásra, de sokat képeztem magam, hogy szellem- és démonvadászként dolgozhassak. A maga tehetsége ösztönös. Képzés nélkül is ért a természetfelettihez.
Erre csak annyit tudtam volna mondani, hogy ennél nagyobb marhaságot még életemben nem hallottam. De mégsem mondtam. Csak megráztam a fejem.
 - Eltemettem magamban a képességeimet – jelentettem ki, és ez sajnos igaz is volt. Sokkal, de sokkal több mindenre lehettem volna képes, de nem foglalkoztam vele. Jó volt nekem így, és nem vágytam arra, hogy ez megváltozzon. – Csak a szellemlényekkel vagyok képes kommunikálni, és velük is csak a minimális szinten – felálltam a fotelből – Nem én vagyok az, akit keresnek.
Ő is felállt.
 - Legalább azt tegye meg, hogy eljön és beszél a főnökeimmel – győzködött tovább. – Az már tényleg nem kerül semmibe.
Felsóhajtottam. Nagyon elszántnak tűnt a pasas. És végül is egy beszélgetés, tényleg nem kerül semmibe. Mint olyan remekül rámutatott a lényegre, munkám nincs, tehát relatíve egész nap ráérek. Elmegyek, végighallgatom, és eljövök.
 - Rendben – bólintottam rá – Megdumált. Adjon egy címet, és valamikor a holnapi nap folyamán hajlandó vagyok beszélni velük.
Elmosolyodott, és a kabátja zsebéből elhúzott egy névjegyet, meg egy tollat. A kis kártya hátuljára ráfirkantotta a címet, és a kezembe nyomta.
 - Akkor remélem, holnap látjuk egymást.
Csak biccentettem, kikísértem és becsuktam utána az ajtót.
Nos, ez fura volt. De holnap elmegyek, találkozom a két pasassal, a szemükbe mondom, hogy semmi szükségem az állásajánlatukra, és eljövök. Ezt nagyon határozottan eltökéltem. Jelen pillanatban épp elég nagy a gubanc körülöttem, nem fogok még szellem-, ne adj isten, démonvadászattal foglalkozni. Majd csak felvesz egy másik ügyvédi iroda. Legalábbis nagyon bíztam benne, hogy így lesz.
A konyhába mentem, megtöltöttem a kávéfőzőt, és bekapcsoltam. Aztán vissza a nappaliba, ahol ledobtam magam a kanapéra, elnyúltam rajta, és bekapcsoltam tévét. Ekkor újra megszólalt a csengő. Mi ez, basszus, átjáróház? Felsóhajtottam és feltápászkodtam. Ekkor újra megnyomták a csengőt, hosszan, türelmetlenül. Az előbb ugyan nem szóltam ki, hogy itthon vagyok, de akkor is! A bunkóságnak is van határa.
 - Megyek már, na! – kiáltottam morcosan, és már éppen a kulcsot dugtam volna a zárba, mikor hatalmas reccsenéssel berobbant az ajtó. A lökés ereje a túlsó falnak repített, és még mielőtt bármit is tehettem volna ellene, a fejem hatalmasat koppant, és félájultan csúsztam a földre. Nehezen lélegeztem, a látómezőmet homályos, és fekete foltok tarkították. Pislogni próbáltam, hogy elűzzem a ködöt, de mire visszanyertem volna a látásom, késő volt.
   Félig emberi, félig állati alakban, hatalmas, fekete bundás vérfarkas tornyosult az ajtóban, szinte teljesen kitöltötte a nyílást. Megnyúlt pofájában, fehér, tűhegyes fogak villogtak, fekete, borotva éles karmaival az ajtófélfába vájt. Hátborzongatóan mély hangon felmordult, mire majd kiugrott a szívem a torkomon. Alig sikerült visszanyelnem a sikoltást. Tudtam, hogy miért van itt. Szinte azonnal belém hasított, hogy azért jött, hogy megöljön. De nem tudom megvédeni magam, nem tehetek semmit. Átfutott rajtam a felismerés, hogy meg fogok halni. Valami meleg csorgott végig az arcomon, a fülem mellett. Oda nyúltam, és véresek lettek az ujjaim. Az én vérem. Felállni sem volt időm, igazából abban sem voltam biztos, elbírnának-e egyáltalán a lábaim, mikor megindult felém. Lassú, kiszámított léptekkel, ami csak az áldozatukat becserkésző nagyvadak sajátja. Kötegekben feszültek az izmok a bundája alatt, a szemében pedig már nem maradt semmi emberi, amivel szót lehetett volna érteni. Chris soha nem nézett így rám. Hiába volt akár teljesen farkas alakban, a pillantásában mindig megmaradt az a megnyugtatóan intelligens emberi szikra. Már csak néhány méterre volt tőlem, a pulzusom úgy vert, hogy szinte fuldokoltam tőle.
   Ekkor összerándultam, mintha megrázott volna a kettőhúsz, forró szél csapott az arcomba, de ezt egyedül csak én érezhettem. Nem tudom honnan, de tudtam, hogy így van. A hatalmas farkas megtorpant, a levegőt szimatolta az arcom körül, mintha kiszagolta volna bennem végbement változást. Összekapcsolódott a tekintetünk, és halkan, nem emberi torokból felmordultam. Nem volt időm megijedni rajta, előre nyúltam, és megragadtam a szőrös torkát. Ujjaim összezáródtak a légcsöve körül, és éreztem, hogy olyan izmok mozgatják a kezem, amik soha nem voltak az enyémek, hiszen én soha sem leszek ilyen erős. Elkerekedett a szeme, és levegőért kapva felhördült, de nem engedtem, csak szorítottam a nyakát. Szinte éreztem, hogy karmok siklanak ki az ujjaim végén, de azok nem az én karmaim voltak.
   Előbb éreztem meg Chris jelenlétét, mielőtt a hatalmas, szürke bundás farkas átlépte volna a küszöböt. Felhördült, és bár az előttem álló hatalmas testtől nem láttam, éreztem, hogy nekilendül. Egyetlen hosszú ugrással átvetődött az előszobán, fogait a rajtam fekvő fekete farkas bundájába vájta, és lerántotta rólam. A nyaka kicsúszott az ujjaim közül, de ennek már nem is volt többé jelentősége. Remegve ültem a földön, az előbbi erőm, ahogy jött, el is szállt megint, és csak bénultan figyeltem, hogy marcangolja egymást, hörögve-morogva a két óriási vérfarkas. A fekete került fölülre, és már Chris hasát marta. Bátyám fájdalmasan felvonyított. A vére a földre freccsent. Ne! Ekkor lövés dörrent az ajtóból. Egyszer, kétszer, háromszor. A fekete farkas teste összerándult, hatalmas puffanással a szőnyegre zuhant, egy kétségbeesett pillanatig megkísérelt még levegőt venni, aztán fennakadt a szeme. Elpusztult.
   Zihálva kuporogtam a fal tövében, és pillantásom az ajtóra rebbent. Pisztolyát előreszegezve Tyron Collins nyomozó állt az ajtóban. Most remegve nyüszítő bátyámat vette célba.
 - Ne lőjön – sikoltottam, és négykézláb a szürke farkashoz másztam, közben pedig beletérdeltem a fekete vérébe. Farmeromat azonnal átáztatta, de nem törődtem vele. Chris elé térdeltem, úgy, hogy részben eltakarjam, a rászegeződő fegyver elől, és reszkető kézzel érintettem meg a bundáját.
 - Chris… - suttogtam rekedten.
Hallottam, ahogy reszketegen felsóhajt, majd a bunda lassan elkezdett visszahúzódni a testéről, magától pattantak a helyére a csontok.  Végül már reszketve, vérző hasát markolva, de újra emberi alakban gombóccá gömbölyödve feküdt az előszobaszőnyegen. Tudtam jól, hogy hamarabb gyógyulna, ha nem váltana alakot, viszont a rendőrök sokszor nem tesznek különbséget jó és rossz vérfarkas között. Számukra mindegyik veszélyes vadállat. Ezt részben talán meg is tudtam volna érteni, ha nem érintett volna ilyen közelről a téma. Így talán természetes, hogy a bátyám pártján álltam. Gyengéden végigsimítottam a homlokát, fölé hajoltam és a fülébe suttogtam.
 - Kell orvos? – kérdeztem halkan, hogy Collins nyomozó ne hallhassa meg.
Lehunyt szemmel nemet intett, de újra elkezdte rázni a hideg. Feltérdeltem, lekaptam egy kék kockás plédet a kabáttartóról és ráterítettem. Aztán megfordultam és a döbbenettől tágra nyílt szemű nyomozóra néztem, aki még mindig a pisztolyát markolta, de már nem célzott vele sehova.
 - Hogy kerül ide? – kérdeztem, de a hangom még mindig furcsán csengett. Talán a sokktól.
 - Telefont kaptunk – felelte és most a fekete farkast nézte, aki időközben visszaváltozott emberré. A haláluk után mindig visszaváltoznak, fogalmam sincs miért. Hosszú haja ugyanolyan szén fekete volt, mint az imént a bundája. Most, hogy a szőr visszahúzódott, tisztán látszott a három golyó ütötte lyuk. Egyik a vállát trafálta el, a második a nyakába fúródott, a harmadik pedig a mellkasa közepébe robbant. Esélye sem volt.
 - És honnan tudta, hogy ezüst lőszert kell hoznia? – egy hiedelem, ami kivételesen igaz is, hogy a vérfarkasoknak árt az ezüst. Ha abban a pisztolyban normális töltény lett volna… de nem az volt. Hál’ Istennek.
 - Most már előírás az ezüsttöltény – mondta, de aztán sikerült összeszednie magát – A bátyja, ha nem tévedek – bökött, a takaró alatt kucorgó Christian felé, és végre lerakta a pisztolyát.
Csak bólintottam.
 - Szüksége van orvosra? – jött a következő kérdés, de most már hivatalosabban csengett a hangja. Kezdett magára találni. De hálás voltam, hogy megkérdezte.
 - Nincs – ráztam a fejem – Rendbe fog jönni.
 - És magának?
Rá akartam vágni, hogy nincs, de aztán alaposabban végiggondoltam. Még mindig kicsit tompán érzékeltem a világot, de az valószínűleg csak a sokk miatt lehetett. Megsérülni nem sérültem meg. Fene se tudja, hogyan sikerült megúsznom.
 - Nem hinném – böktem ki, a helyzetfelmérés végeztével.
Csak biccentett, előkapta a mobilját, és tárcsázott.
 - Mentőt és erősítést kérünk…

De már nem figyeltem rá. Csak ültem Christian mellet, és kábultan néztem ki a fejemből.